C S I L L A G K R I S T Á L Y

Útkereső - nem emberi testben élő lények vagyunk spirituális lelki tapasztalatokkal, hanem sokkal inkább spirituális lények emberi testben és emberi tapasztalatokkal


Adamus Saint Germain tanítása

( forrás: www.tudatossag.com )

Ez csak egy kis ízelítő, a teljes anyagot a fenti forrásnál keressétek!


Első beszélgetés arról, hogy miért is vagytok itt

2008-06-18

Amikor „leszülettél” erre a földre, akkor ezt egy előzetes szándék alapján tetted, egy olyan szándék alapján, ami a te saját szuverén döntésed volt. Nem kényszerített senki erre és nem volt semmilyen olyan külső kényszerítő körülmény (karma), ami ideláncolt volna. Ez a te szabad és személyes választásodon múlt, mert akartál valamit tapasztalni, meg akartad önmagad – egy másik, eddig nem ismert – oldaladról ismerni, szerettél volna bejárni egy olyan utat, amit máshol nem tehetsz meg. Az, hogy ez nem egy külső kényszerítő erő hatására történt, az nem jelenti azt, hogy benned, önmagadban nem volt egy olyan belső kényszerítő erő, ami arra késztetett, hogy ezt az utazást megtedd. Ez azonban nem ledolgozandó bűnökre, nem valamiféle feladatokra, félbehagyott dolgokra vonatkozott, egész egyszerűen a tapasztalás vágya hajtott. A születésed, pontosabban a földi testedbe való teljes integrálódásod előtt alkalmad volt, hogy pár dolgot meghatározz a magad számára, amik előkészítik azt a tapasztalási utat, amit be kívántál járni. Ilyen tényezők, hogy a föld mely pontján kívánod kezdeni ezt a tapasztalást; megválasztottad a szüleidet, akik ezáltal egyfajta energetikai mintázatot adnak első éveidben számodra; meghatároztál egy nyelvet, ami majdan az anyanyelved lesz; és még pár olyan körülményt, ami ezt a földi tapasztalásodat segíti, támogatja. Születésed előtt elhatároztad magadban azt az irányt, azt a fősodort, ami a tapasztalásod szempontjából a főtémád lesz, ugyanis a lélek mindig egy téma mentén tapasztalja meg magát egy-egy létidőn keresztül. Ez nem azt jelenti, hogy ez egy zárt egység, hogy ez egy olyan téma, ami téged életed végig fogva tart; ez inkább olyasmi, mint egy zeneműben a főmotívum, ami végigkíséri magát az egész zenedarabot, de a legnagyobb változatosság lehetőségét magában foglalva. A földre „leszületés” nem feltétlenül a fizikai születéssel egy időben történik, sokszor a teljes „alászállás”, a lélek teljes integrációja évekkel később történik meg a maga teljességében. Amikor elhatározod, hogy a földön megtestesülsz, kiválasztod a szüleidet, majd létrehozol köztük és önmagad között egy olyan energetikai szövedéket, aminek révén kapcsolatba tudtok kerülni a lélek szintjén egymással. Erre azért van szükség, mert a fogantatás előtt az energiákat némileg ki kell egyensúlyozni oly módon, hogy a te rezgésed és az ő alaprezgéseik némileg közelítsenek egymáshoz. Ez egy nagyon finom, a fizikai síkon észrevehetetlen folyamat, nevezhetnénk egyfajta tudattalan ráhangolódásnak is a leendő szülők részéről. Miután megtörtént a fogantatás, létrejön számodra egyfajta spirális cső, egyfajta energetikai csúszda, ami összeköt a majdani testeddel. Ennek a csúszdának az a sajátossága, hogy lefele egyfajta spirális mozgást végez és így tudja a te esszenciádat a testedhez juttatni. A te tudatod ilyenkor még a testeden kívül van jórészt, de ezen a csövön vagy csúszdán keresztül bármikor belehelyezheted a testedbe, de ez még egyfajta szabad ki-beáramlás útján történik. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy liftet ebben a csőben, vagy egy páternosztert, amin le is ereszkedhetsz a majdani testedbe, de lehetőséged van kiemelkedni belőle. Ahogy fejlődik a tested, ezt a ki-bejárkálást egyre gyakrabban teszed meg, mert a tudatod is részt vesz a majdani tested főbb jellemzőinek kialakításában. Tehát ez nem egy önműködő folyamat, van egy testi része, ami az embrionális fejlődés során egyfajta fizikai automatizmus, de van egy olyan jellemzően lelki része is, ahol a lélek a tudaton keresztül létrehozza azokat a főbb jellemzőket e testben, a testen, amik őt a leghűbben meghatározzák, megnyilvánítják. Miután ilyen folyamatos kapcsolatban van a test és a tudat, neked lehetőséged van a szüleiddel, főleg az édesanyáddal egy speciális energetikai kapcsolat felvételére, aminek az a célja, hogy mintegy beágyazd a magad számára energetikailag az első pár hónapot itt a földön. Ahogy közeledik a születésed, a fizikai megszületésed időpontja, a tudatod egyre koncentráltabban vesz részt a testtel való munkában, de ez az átjáró, ez a cső még mindig ott van számodra a ki-bejárhatóság lehetőségét fenntartva. A születésednek is van egy fizikai és lelki vonatkozása: a fizikai születés az egyfajta olyan folyamat, amikor a test átmegy egy önállótlan állapotból az önálló létezés állapotába, tehát elszakad a köldökzsinór által eddig összeköttetésben lévő anyaméhtől és ezáltal önálló keringése, légzése lesz. Ezzel egy időben a lelki síkon is létrejön egyfajta leszületés, ami nem mást takar, mint hogy ez a cső, ami eddig egy széles, spirális csúszda volt, némileg elvékonyodik és ezáltal az a szabad ki-beáramlás, ami a benne lévő energetikai lift révén megteremtődött, most megszűnik. Ez azt eredményezi, hogy a tudatod egy része végérvényesen a testedben marad, nincs már számára felfelé irányuló átjárás, ám a tudatod egy nagyobbik része még mindig nincs teljesen a fizikai formádhoz kötve. Ennek az az oka, hogy életed első pár évében fizikailag még olyan kiszolgáltatott állapotban vagy, hogy ez a fizikai forma, a formának ez a jelenlegi állapota nem képes a tudat teljességét integrálni, nem képes ezt kifejezni, így nagyobb szolgálatodra válik, ha nem integrálod önmagadba teljesen. (A tudatot nem úgy kell elképzelni a fizikai formán belül, hogy az valahol benne helyezkedik el, ez csak oda van kötve hozzá. Ezt úgy hívjuk, hogy lecsapódott a tudat a testhez, mint amikor kikötsz egy kutyát a póznához: nem a póznában van a kutya, a póznához képest egy jóval kiterjedtebb pályán mozoghat, de van egyfajta kötöttség, ami valamennyire meghatározza azt az irányt és teret, ami az ő mozgásirányának és mozgásterének tekinthető.) Ebben az átmeneti állapotban – ha nagyon profánul szeretnénk kifejezni magunkat – egyszerre „két helyen” létezel, van a tudatodnak egy része, ami a testedben van, irányítva, alakítva a fejlődésedet, míg egy másik még az éteri birodalmakban tartózkodik. Az, hogy mikor történik a teljes becsapódás, a teljes alászállás, az sok tényező függvénye, de általában elmondható, hogy úgy kb. 12 éves korra mindig megtörténik, és általában akkor, amikor a test fenntartása, a test által kifejezendő lélekesszencia megnyilvánulása elér egy olyan kritikus állapotot, amikor az egyensúly már csak az egész tudat beintegrálásával tartható fent. Ilyenkor ezen a némileg leszűkült csövön, vagy csúszdán keresztül a lényed, pontosabban a tudatod azon része, ami még az éteri birodalmakban volt, és a lélekesszenciád elindul lefelé. Ahogy ez a spirális mozgás örvénylik a csőben, te energetikailag a cső falához csapódva kerülsz egyre lejjebb és lejjebb, majd egy nagyon felgyorsult mozgással, egy, a másodpercnek a sokszoros töredékét kitevő pillanatban becsapódsz a testedbe, illetve körbeveszed magad a különböző, szemmel nem látható energetikai részeiddel. Amikor ez a folyamat megtörténik, a cső teljesen leszűkül és a cső tetejénél, ami az éteri birodalmak felé nyitott volt, lecsapódik egy nagy csapóajtó. Ezen a csapóajtón van egy kukucskáló nyílás és ez a cső odacsatlakozik, fenntartva azon részeiddel a kapcsolatot, amiktől ezzel a folyamattal elszakadtál. (Ezen részeid a következők: a tudatodnak az a kollektív része, ami ezt a földi életbe becsapódott tudatot, de ezzel egy időben számos más tudatodat is tartalmazza; a lélekesszenciádnak a nagyobbik része, maga az az ujjlenyomat, aminek most egy szeletét, egy metszetét nyilvánítod csak meg itt a földön; és ezáltal maga a szellemed, a szellemiségednek az a része, amely ezt a kollektív tudatot és a lélekesszenciádat tartalmazza, közrefogja.) A teljes becsapódás következtében pár nap alatt elvágod magad ettől a kukucskáló nyíláson túli területtől és elkezded a földi pályafutásodat azon a módon, ahogy most tudatában vagy. Ez az elhatárolódás, a csapóajtó azt a célt szolgálja, hogy száz százalékosan tudj a tapasztalataidnak élni, hogy száz százalékosan itt tudj lenni a földön az „Itt és Most” pillanatában. Amikor elindulsz teljesen önmagad ezen a tapasztalási úton, ez az elválasztódás számos dolgot eredményez számodra, amik ennek a tapasztalásának a teljességét szolgálják. Egyfelől megjelenik számodra az idő egy sajátos értelmezése, a lineáris idősík. A tudati becsapódás előtt ez nem teljesen egyértelműen nyilvánul meg (érdemes megfigyelni a gyerekeket, milyen szabadon ugrálnak az időben, számukra ez a fajta lineáris idősík még kevésbé értelmezhető, kevésbé reális); megjelenik egyfajta tudati beszűkülés, amit mi földi amnéziának hívunk; megjelenik az általad valóságnak érzékelt környezet objektív jellege; és megjelenik benned a tudatos és nem tudatos részeid lassú szétválása. Elkezded tehát ezt a földi tapasztalást, aminek igazából egyetlen célja van, hogy a lélek, a teljes lélekesszenciád szeretne megtapasztalni valamit önmagáról, valamit önmaga azon részéről, amire ebben a létidőben fókuszál (ezt neveztem én főtémának). Más célja nincs e földi létezésednek, csupán az, hogy a tudatodnak azt a részét, ami ezt a földi létedet meghatározza, annak az „én vagyok”- ságát minél több jelzővel lásd el az életutad során. Ezt szolgálják a tapasztalások, amikhez azért szükséges a lineáris idősík illúziója és az objektív valóság illúziója, mert így a tapasztalatok egymásra épülése folytán vagy képes integrálni magadban az „én vagyok” különböző árnyalatait a legteljesebb módon. Az élet célja tehát röviden nem más, mint megtapasztalni azt, aki vagy, egy sajátos nézőponton keresztül.



Második beszélgetés arról, hogyan teremtitek a saját valóságotokat 2008-06-18

Azt már tisztáztuk az előző beszélgetés során, hogy ti azért vagytok itt a földön, hogy megtapasztaljátok önmagatokat, megtapasztaljátok, hogy kik is vagytok valójában. Ehhez a tapasztaláshoz azonban szükségesek bizonyos körülmények, bizonyos egymásra épülő tapasztalati rendszer, és egy, az emberekkel történő állandó interakció. Ha úgy nézzük az életet, a tiáltalatok megtapasztalt valóságot, mint egy diafilmet, nagyon könnyen nyomára lehet bukkanni annak, hogy mennyiben igaz az az állítás, hogy a fent említett körülményeket, tapasztalási egymásrautaltságot és az emberekkel való interakciókat mind ti teremtitek a valóságotok tájképére. Mikor lecsapódik a tudatotok a fizikai testetekhez, akkor elindultok egy úton, amit úgy is lehetne szimbolizálni, hogy elkezdtek kivetíteni magatokból egy diafilmet. Ti egy gyönyörű, hatalmas diavetítő vagytok, amibe számtalan filmet lehet fűzni. Van egy dobozotok, és abból kiválasztotok a magatok számára egy filmet (ez a fő téma, amit az előbbi beszélgetésben már említettem). Nos, befűzitek ezt az általatok választott diafilmet a saját vetítőtökbe, és elkezditek kockáról kockára végignézni. Mindig csak egyetlenegy kockát tudtok nézni, és a filmet csak lineárisan tudjátok a vetítőtökben tekerni. Minden, éppen a falra vetített kocka szimbolizálja az aktuális jelen állapototokat, az „Itt és Most”-ot. Minden, az Itt és Most során vetített kocka két dolgot foglal magában: egyrészt kapcsolódik az előző kocka tartalmához – különben, ha nem így lenne, nem lenne a történetben folyamatosság – és tartalmaz egy, a következő kockára való utalást is. Valahogy így: „Amikor a séta után Micimackó kiért a tisztásra, talált egy kis kosarat és belenézett.” Mi következik ebből a mondatból? Benne foglaltatik egyrészt, hogy Micimackó egy kis sétát követően került a tisztásra, tehát ebből következtethetünk az előző kocka történéseire; másrészt magában foglal egy lehetőséget, ami számos, végtelen potenciálba ágazik, mégpedig a „belekukkantott a kosarába” mondatrész tartalmazza ezt. Mert innentől a történet számos irányba ágazhat el, hiába, hogy a kis erdei séta eredményeként ott van Micimackó egy konkrét körülményrendszer kellős közepén, de ez őt semmilyen formában nem köti meg, ez csak egy végtelen számú lehetőség kiindulópontjának tekinthető. Folytatódhat a történet úgy is, hogy belenéz a kosarába és nincs benne semmi, úgy is, hogy belenéz, és rothadt leveleket talál benne, ezért eldobja, de úgy is, hogy mézédes gyümölcs találtatik a kosárban, amit jóízűen befalatoz. Tehát elmondható, hogy egy kocka, amit a diavetítőd a falra vetít, mindig egy újabb történet kiindulópontjának tekinthető. Most tegyük fel, hogy ez a diafilm, amit a gépbe tekertél, ez egy szuper, interaktív dia, ami azzal a tulajdonsággal bír, hogy a már lejátszott kockákat megőrzi, de a soron következő kocka mindig teljesen üres és aszerint kerül rá kép, mégpedig olyan kép, amit te magad alkotsz a most látott kocka alapján, ahogyan te azt elképzeled. Azonban miután minden kocka magában hordoz számos lehetséges folytatást – amik közül te választasz, pontosabban teremtesz magadnak egyet – amit a géped a falra vetít, ettől függetlenül a többi végtelen számú lehetőség is ott van, egy látens filmként, és szerteágazik számos más történetű diává. Elmondható tehát, hogy bár te itt a földön egy diafilmet nézel végig lineárisan – hiszen a gépedbe egyszerre csak egy filmet tudsz betekerni –, de azzal egy időben minden kockánál végtelen számú filmet gyártasz, amik ugyanúgy ott vannak, valóságnak tekinthetők, csak te most a diavetítődben lévő filmre fókuszálsz, és azt a történetet rajzolod magadnak a magad módján. Ahogy tekered így a filmet, minden egyes kocka valamilyen hatással van rád, s ezáltal a hatás által a jelenlegi kocka által ábrázolt képhez képest alkotod meg a következő kockát; tehát te ragaszkodsz ahhoz, hogy a történet minél inkább lineáris legyen, minél inkább tükrözze vissza a következő kocka az előző jelentését az által a ráutaló mondatrész által, ami előrevetíti a következő kocka történéseinek a lehetőségeit. Ez a fajta szemléletmód, ez a fajta életvezetés, hogy így mondjam, nem sok szabadságot ad a számodra, mert ezáltal olyan érzésed lehet, hogy az épp látott, illetve a már eddig látott képkockák meghatározzák a történet irányát. De ez persze nincsen így: ez csak egy illúzió, mégpedig azért, mert a jelen pillanatban nézett kép után üres kocka van, és te oda bármit rajzolhatsz, és senki nem várja el tőled, hogy ez oly módon kapcsolódjék az előzőhöz, hogy logikusan kikövetkeztethető legyen. A jelen példánál maradva, az egyetlen dolog, amivel számot kell vetned, hogy a most látható kockán lévő kosarat valamilyen módon be kell építened a történetbe. Ám minél kreatívabb ez a mód, minél inkább elszakad attól, amit a történettől elvárni lehet, annál nagyobb szabadságot ad számodra a történet folytatása során, hiszen ezzel el tudsz szakadni egy olyan sematikus gondolkodástól, ami azt eredményezi, hogy mindenkinek a diája nagyjából egy módon rajzolódik ki; csak míg az egyik embernél Micimackó málnát talál a kosárban, a másiknál almát. Azonban ha te ki tudsz lépni ebből a sémából, ebből a sematikus, logikailag kikövetkeztethető rendszerből, és tegyük fel, a te Micimackód megfordítja azt a kosarat, rááll és ezáltal egy magas fára kapaszkodik, ahol egy rigócsaláddal találkozik, akikkel beszélgetésbe kezd, így egy olyan fordulatot viszel a történetedbe, ami valahol megváltoztatta annak az eddig egy logikán történő, sematikus útját. Tehát elmondható, hogy ezzel az alkotó, kreatív hozzáállással valahol az eddig lejátszott kockákat is megváltoztatod, mert a történetnek egy ilyetén csavara folytán ezek a kockák, az ezeken lefektetett történések is más megvilágításba kerülnek. Miközben ily módon egyre és egyre kreatívabban alkotod meg mindig a soron következő képkockádat, lassan arra a következtetésre fogsz jutni, hogy tulajdonképpen téged semennyire nem kötnek a most éppen a képen látott elemek: hiszen a kreatív teremtés során ezek már nem egy meghatározott irányt mutatnak meg számodra, hanem a kreativitás számtalan lehetőségéhez vezető végtelen utat. Sokan teszik fel azt a kérdést: „jó, jó, ezt értem, de mi van akkor, ha az épp aktuális képen valami egészen borzalmas képet látok, egy olyan képet, amiben sehol sem látom azt a lehetőséget, ami által ezt a történetet meg tudom változtatni, hogy számomra kellemesebb, tetszetősebb legyen a történet folytatása?” Erre az a válaszom, hogy soha nincs olyan képkocka, soha nincs egyetlen egy olyan borzalmas kép sem, amiből pár kocka ráfordításával nem lehet virágos rétet varázsolni. Miért mondom, hogy pár kocka után történhet ez meg? Ha az eddigi diafilm egy szörnyű csatatéren játszódott, ahol a történet szereplői mind sérült katonák, mindenhol háború zajlik és minden képkockán meghal valaki, valóban furcsa lenne a történet szempontjából, ha ott egyszer csak megjelenne egy virágos rét nyuszikkal és mókusokkal. Ennek egyrészt az az oka, hogy a történet csak lineárisan halad, csak egymásutániságában játszható le ezen a dián, a másik meg az, hogy ha már 20 kocka óta csak halottak, sebesültek, égő házak és romok szerepelnek a képkockákon, a néző, aki egyben vetíti is képet, könnyen ennek hatása alá kerülhet és már neki sem jut egyéb eszébe, mint még egy véres katona és még két robbantás. Ám ha birtokában van annak a tudásnak, hogy a mostani kocka elemeit felhasználva alkotja meg a következő képet, képes lesz, mondjuk, az egyik puskás embert a következő képre úgy ráfesteni, hogy elhagyja a puskáját. És innentől erre a szereplőre fókuszálva képes lesz az ő történetét lineárisan továbbvíve eljuttatni egy virágos mezőre, mert puska nélkül nem tud harcolni, bujdosni kezd, és 3 képkocka múlva már a virágos réten találja magát. Ez csupán elhatározás és fókusz kérdése, barátaim: ha az életetek filmkockájából, amit épp most néztek, ki tudjátok választani azt az elemet, amit úgy éreztek, könnyedén át tudtok vinni erre a virágos rétre, az automatikusan magával húzza a történet minden egyes elemét, hacsak nem ragaszkodtok még mindig annyira a háborús képekhez, hogy a virágos rétre ismét katonákat teremtetek puskával. Ugyanis ehhez is megvan a lehetőségetek, hiszen, mint mondtam, a lehetőségek száma végtelen. Álljatok most meg egy percre és nézzetek a mostani életetekre úgy, mint egy kimerevített diakockára! Vizsgáljátok meg ezt a képet minden részletében. Ne törődjetek azzal, milyen képkockákon keresztül alakult ki ez a kép, az már lefutott, azt többé már nem tudod a falra vetíteni. Ám ha megnézitek ezt az itt és most kimerevített képet, biztos találni fogtok rajta egy olyan elemet, amit kreatív módon könnyedén ki tudtok billenteni a megszokott, berögződött logikai vágányról. Amint megtaláltátok ezt a pontot, kezdjetek játszadozni vele a képzeletetekben, próbáljátok ezt a történetet minél több módon ez által az egy elem által megrajzolni. S ha ezzel elég sok időt töltötök, ha van elég elszántság bennetek, hogy megtaláljátok azt a módot, ahogyan ezt az elemet átbillentitek egy másik történetbe, akkor váltok a magatok valóságának kizárólagos és szuverén teremtőjévé. Amíg a történet menete, vagy a többiek történetének a menete (akik netán előbb járnak már a filmjükben) határozza meg a te történeted menetét, nem vagy szabad, nem vagy a magad ura! Merjetek kreatívok lenni, merjetek játszani a történeteitekkel, hiszen ez a legnagyobb gyönyörűség számotokra, ami itt a földi életet a pokolból paradicsommá változtathatja! Játsszatok felszabadultan, és mindig tudjátok: ti vagytok a vetítő, és film is a tiétek: azt ti rajzoljátok magatoknak, senki és semmi soha nem rajzolhat bele egyetlen vonást sem rajtatok kívül! Senki sem mondja azt, hogy az emberek minden filmjének egyforma története kell, hogy legyen. Senki nem mondhatja meg számotokra, hogy mit tartalmazzon az a film, mint ahogy a filmek alapvetően nincsenek is hatással egymásra. Vannak olyan pillanatok – miután ez is a játék része – hogy a magad filmjét rávetíted egy másik diavetítő által kivetített képre és ebből kifolyólag egy sokkal színesebb, mozgalmasabb képet hoztok létre közösen, de hogy mikor, kinek melyik kockájára vetíted a magad által választott kockádat, az csak a te személyes választásod eredménye. Semmi, de semmi nem jelenhet meg a te vásznadon, csak az, ami a te vetítődben van, illetve mások vetítőjének csak az a kockája és csak akkor, amire és amikor te engedélyt adsz. Ezt hívjuk társteremtésnek, és erről fog szólni a következő beszélgetés.   

Harmadik beszélgetés a társteremtésről

2008-06-18

Beszéltünk az előző beszélgetésben arról, hogy te egy diavetítő vagy, amivel a magad által rajzolt diát vetíted a falra. És szó esett arról is, hogy sokszor mások diavetítőjéből vetített kép keresztezi a te képedet, egy árnyaltabb, mozgalmasabb képet létrehozva ezzel. Hogyan is lehetséges ez? Hogy lehet azt a képet a magam képére formálni, hiszen a másik által vetített kép behoz az én képembe számos olyan elemet, amivel lehet, hogy én úgy érzem: nem tudok mit kezdeni? Először is ehhez tisztáznunk kell egy-két fogalmat. Mit jelent az, hogy a másik diavetítő? Van-e jogosultságunk másik diavetítőről beszélni, amikor az előző beszélgetésünk során azt mondtam, hogy minden a falra vetített képet te rajzolsz meg? Akkor hogy jön ide egy másik diavetítő és az általa vetített kép, hiszen az kívül esik az én rendszeremen? Úgy, barátaim, hogy ti itt a földön egy olyan fal előtt ültök a magatok diavetítőjével, amit az összes diavetítő-tulajdonos egyformán és nagyjából ugyanolyan módon szemlél, érzékel. Tehát annyiban igaz az állítás, hogy minden, a teáltalad falra vetített kép csak a tiéd és abba senki sem szólhat bele, a fal viszont közös, egy fal van, és arra vetíti mindenki a maga diáját. Ez azt eredményezi, miután a fal nagysága véges és sok a vetítőgép, hogy bizony ezek a szubjektív képek itt-ott összeérnek. Ezáltal az összeérés által a te képedet is módosíthatják és te is módosítod az ő képüket ezen a közös metszeten belül. Hogyan lehet mégis akkor megvalósítani azt a fajta kreativitást, azt a fajta szabad teremtést, amiről az imént beszéltem? Ehhez szintén tudni kell egy nagyon fontos dolgot. Minden diavetítő tartalmaz belül egy mágnest. Ez egy speciális mágnes, aminek szabályozható a mágnesessége és a pólusának az iránya. Na mármost, ahogy te beszabályozod magadnak ennek a mágnesnek az erősségét és beállítod a pólusainak az irányát, a többi mágnest tartalmazó diavetítő egy sajátos mozgás alapján egymáshoz igazodik, és csak olyan vetítő kerülhet a tied mellé, ami a mágneses tér nagysága és a pólusok egymást vonzó jellege folytán illeszkedik a te gépedhez. Ezáltal egy olyan furcsa energetikai állapot jön létre, hogy melléd mindenképpen csak olyan gép rendeződik, amelynek a képe valamilyen módon passzol a teáltalad vetített képbe. Tehát az eredeti példánál maradva: Micimackód éppen feláll a kosár tetejére, és beszélgetésbe elegyedik a rigókkal. Amikor ezt a folytatást kitalálod a történeted számára, az automatikusan állít egyet a gépben lévő mágneseden; ami ezáltal olyan jellemzőkkel fog bírni, aminek révén egy olyan vetítőt vonz magához, amelynek a most soron következő képén éppen egy rigófióka nyújtogatja a csőrét és így a te képedre vetítve az ő képét, a közös metszet nem okoz zavart, hanem éppen kiegészíti, árnyalja a te képedet, pontosan úgy, ahogyan azt te megálmodtad. És ez fordítva is így van, az ő képébe pontosan illeszkedik a teáltalad megrajzolt kép. Most erre bizonyára sokatok felszisszen, mondván: „Adamus, hát hogyan mondhatsz ilyet? Még hogy harmonikusan illeszkedik a képbe? Itt van az anyósom, aki csak borsot tör az orrom alá és én semmilyen módon nem képzeltem őt bele az én képembe!” Erre én azt felelem, hogy de bizony, barátom, akárhogyan is kapálózol ez ellen a tény ellen, te teremtetted a képedre azt a lehetőséget, azt a részletet, ami oly módon állította át a géped mágnesét, hogy pont az anyósod gépe keresztezi azt azon a ponton. Hogyan is történik mindez? Úgy, hogy amikor az Itt és Most látott képből elkezdetitek megrajzolni a következő képkockát, az mindig egyfajta érzelmi hatással történik. Ha a történeted itt és most egy háborús képet ábrázol, ahol sebesültek és halottak fekszenek a képen, te óhatatlanul e képet nézve szomorú és borongós hangulatba kerülsz, esetleg elönt a félelem, az aggódás. Na, ez az a dolog, ez az érzelmi irányultság, ami a te mágnesedet állítja folyamatosan. S ez a szomorú, borongós hangulat, a zavar, a félelem, a kétségbeesés oly módon állítja be a te mágnesedet, hogy egy hasonló képet vetítő diagépet vonzol magadhoz, mert az elmondható, hogy azok az érzelmek, amik kísérik azt, amikor te nézed a képedet, egy sajátos energetikai jellemzővel bírnak, amit itt a mágnes szimbolizál. És egy adott rezgésű, energetikájú érzelem nagyjából meghatározza, hogy mi lehet azon a képen, mert a virágos rét mindenkiből egyfajta, míg a háborús kép egy másfajta érzelmet hív elő. S abban a pillanatban, ahogy megjelenik a géped mellett az anyósod gépe, ez óhatatlanul felerősíti ezt a hatást, egyrészt a mágnesek erejének összeadódása révén, másrészről a két kép közös metszetének hatványozott hatása révén. „Na jó, jó, drága Adamus, de akkor mi a teendő? Hiszen még a saját képnél is azt mondtad, hogy több kocka szükségeltetik ahhoz, hogy egy háborús képet virágos rétté alakítsunk! Most ha még rájön az anyósom borzalmas a képe a maga borzasztó részleteivel, uram ég, hány kocka kell ennek a megváltoztatásához?” Megnyugtatlak, drága aggódó barátom, nem kell több, semennyivel nem kell több pár kockánál. Miért mondom ezt? Mert ilyenkor ugye mi a legfőbb teendő? Minél hamarabb oly módon változtatni a magad képén, hogy a következő kocka megtekintése kellemesebb érzéseket keltve átállítsa a mágnest a gépedben oly módon, hogy már ne passzoljon az anyósod mágneses frekvenciájához. S ennek egész egyszerűen egyetlen és pofonegyszerű módja van, drágám, hogy csak és kizárólag a magad által alkotott képedre helyezed a fókuszodat; azt a közös metszetet, amibe az anyósod képe is belevetítődik, egész egyszerűen figyelmen kívül hagyod. Nem nézel rá bosszankodva, nem ott próbálod megváltoztatni a képed történetét, mert az bizony sok kockát venne igénybe. Keresel a képeden egy olyan területet, ahol nincs rajta az anyósod képe (ilyen mindig van, mindenkinek van legalább egy centiméter olyan rész a képén, amire senki más képe nem vetül rá) és ott keresel egy kreatív módon megváltoztatandó motívumot. Majd miután ezt átrajzoltad, a következő képen sincs más dolgod, mint ezt a kis részletet figyelni, mert ez már átbillent egy kellemesebb érzésbe, hiszen ezt már a magad módján rajzoltad meg, s ezáltal bizonyára tetszetősebb, mint a kép többi, anyósoddal terhelt területe. És így szép lassan – erre az egy pontra fókuszálva – elkezd átállítódni az a mágnes, ami hatással lesz az anyósod gépének mágnesére. Vagy úgy, hogy eltaszítja magától, vagy úgy, hogy a te szép képed hatására az anyósod is alkalmazkodik a te képed szép részletéhez, és harmonikusan belesimul abba. Tehát összefoglalásként elmondható: Mindenkinek saját és kizárólagos gépe van, amibe senkinek semmilyen beleszólása nincs a tulajdonosán kívül. Sok gép van, amik egymás mellé, egymás köré sorakozva vetítik a képeiket, és ezek a képek bizonyos ponton érintkeznek. Mindenki egy ugyanazon falra vetíti a képét, nincs több fal. Mindenki gépében van egy mágnes, aminek az állítása az érzelmek által történik. Minden mágnes a hasonló frekvenciájú mágnessel rendelkező gépet vonzza maga mellé. Mindig állíthatsz a mágneseden a képed apró részletének az állításával, mindig! Minden képen mindig van egy olyan pont, amibe senki más képe nem vetül. Ha megtalálod ezt a pontot, és ezen tudod alkalmazni az előző beszélgetésben tanultakat, finoman képes leszel úgy hangolni a mágnesedet, hogy a te tetszetős képedre csakis hasonlóan tetszetős képek vetítődjenek az általad meghatározott időben és módon. S hogy ez a két tényező miként tud érvényesülni, erről fog szólni a következő beszélgetés, drágáim.

Negyedik beszélgetés a társteremtés módozatairól és titkairól 2008-06-19

Az előző beszélgetésünkben arról meséltem nektek, hogy mily módon kerülhet egy másik diavetítő által vetített kép a ti képetekre. És azzal zártam azt a beszélgetést, hogy csak az a kép és csak akkor kerülhet rá, amit és amikor ti engedélyeztek. Ennek a két tényezőnek a magyarázata az előző beszélgetésben felvázolt mágnesállításban rejlik, de vannak itt más szempontok is, amikre érdemes rávilágítanunk a jobb érthetőség kedvéért. Amikor ez a két kép egymásra vetül, létrejöhet egy olyan szituáció, amikor a te képedre vetülő kép oly módon változtatja meg a képed jelentését, amit te ott és akkor nem értesz, hogy hogyan került oda. Az eredeti példánál maradva: Micimackó fent csücsül a fán és a rigókkal beszélget. S ekkor megjelenik melletted egy gép, aminek a képe rávetül erre a te képedre, és azon egy favágó közeledik fűrésszel a kezében. Hogy történhetett ez meg? Hogyan kerülhetett erre a te idilli képedre egy ilyen szörnyű momentum, ami magában hordozza annak a lehetőségét, hogy következő képkockádon ez a csodás fa Micimackóstul, rigóstul a földön hever kidöntve? Hiszen, Adamus, te azt mondtad, hogy az a kép, amit nézek, egy olyan érzelmi állapotot hív elő belőlem, ami a mágnesemet oly módon állítja be, hogy emellé a kép mellé csak hasonló frekvenciájú mágnessel rendelkező gép kerülhet! Ahhoz, hogy ezt megértsétek, egy-két dolgot meg kell tanulnotok az időről, annak „működéséről”, pontosabban arról, hogyan kell értelmeznetek azt az illúziót, amit a lineáris idősík számotokra jelent. Vegyünk egy hatalmas kört! Ennek a körnek te minden pontján egyszerre és egy időben vagy jelen. Minden pontján egyszerre ott vagy. Ez a valóság, drágáim, legalábbis ez a valóság ahhoz képest, amit ti az időről megtapasztaltok. Ti itt a földi létidőtökben ennek a körnek egy olyan rövid kis szakaszán álltok, ami a ti szemetekkel egyenesnek tűnik. Ott álltok most ennek a szakasznak valamely pontján, s van mögöttetek egy darabka ebből a szakaszból, és úgy tűnik, előttetek is van egy darab ebből a szakaszból. Ám miután ez nem egy végtelenbe futó egyenes, amin álltok, hanem egy hatalmas kör, ha szépen mennétek tovább a szakaszon túlra, egy idő után, ami most előttetek van, mögétek kerül – és ami most mögöttetek helyezkedik el ezen a szakaszon belül, ahogy körbeértek ezen a körön, az lesz előttetek. Mit is jelent ez a diavetítős példát nézve? Ugye azt mondottam, hogy ha te kreatívan képes vagy kitérni az eddig látott történeted logikai, sematikus vonalából, tehát ha a történetet nem úgy folytatod, mint ahogy az elvárható lenne, azonnal megváltoztatod ezzel a döntéseddel az eddig látott képek jelentését is. Miért mondom ezt? Mindjárt megmagyarázom. Vegyünk egy konkrét példát a jobb megértés kedvéért! A te diád eddigi története nagyjából arról szólt, hogy jó tanuló voltál, apukád ügyvéd és ezért te is az ügyvédi pályát választottad, elmentél az egyetemre, kitanultad az ügyvédi mesterség minden csínját-bínját és most itt állsz a friss diplomával a kezedben, hogy elkezdd a pályafutásodat. Ez most az a képkocka, amit az „Itt és Mostban” nézel, állsz a diplomáddal a kezedben, és a következő kockán mi történik? Ha erre a logikus, sematikus választ adod, ha úgy teremted meg a diádon a következő képet, ami ebből a logikai sorból egyenesen következik, akkor a te következő kockáidon az lesz látható, hogy elszegődsz egy irodába, ami Lajos és Lajos Társa néven fémjelzi magát, elkezdesz először kisebb cégügyekkel foglalkozni ügyvédbojtárként egy neves ügyvéd mellett, majd hosszú évek múltán saját ügyvédi praxist indítasz egy saját irodával Dezső és Dezső Társa néven. S ha innen a Dezső és Dezső és Társa pozíciódból visszanéznéd az eddig lefutott kockáidat, minden eddig történt dolog logikailag ezt a jelenlegi állapotot támasztaná alá. Ám ha az „Itt és Most” pillanatában, amikor ott állsz a friss diplomáddal a kezedben, te egy olyan döntést hozol, hogy nem mész el Lajos és Lajoshoz, hanem elmész az ország legnagyobb állatkertjébe, és annak szenteled az életed és a tudásod, hogy a ketrecbe zárt állatok jogait véded, akkor nagyon nagy dolgot teszel. Ezzel a lépéssel ugyanis letérsz arról a megszokott logikai vágányról, aminek a végigvitele révén nem tudod megtapasztalni a magad belső szabadságát; ugyanis azzal, hogy ezen az úton gyalogolsz, minden egyes előreutaló mondatod a legvalószínűbben folytatódik, és ez téged nagymértékben megköt abban, hogy kibontakoztasd önmagadat, megismerd a valódi önmagadat ezen a tapasztaláson keresztül. Hiszen ekkor csak annyit tapasztalsz meg önmagadról, hogy hogyan viselkedsz egy zárt pályán, hogyan állsz helyt egy mások által meghatározott szituációban (a mások által alatt itt a szokásokat, a tömegtudatot értem). Azonban ha te elmész abba az állatkertbe és elkezded azt a fajta ügyvédi munkát, ami a saját személyes döntésed eredménye, akkor ezzel képes vagy megváltoztatni az előző kockák jelentését is, ami nagyon fontos, mindjárt kitérek rá, hogy miért. Ha te már öt éve foglalkozol az állatokkal, ez a szíved belső, legigazabb hangja és ezen a ponton megfordulsz azon a szakaszon, amit a nagy körön keresztül jársz be, érdekes dolgot fogsz tapasztalni. Felfedezed, hogy ebben a már bejárt szakaszban, ebben a már levetített diában ott volt mindazon körülményrendszer szépen, logikusan, ami ezt az állatokkal foglalkozó munkádat előkészítette. Te már három éves korodban állatos könyveket bújtál, az iskolában nem a történelem, hanem a biológia volt a kedvenc tantárgyad, életed legnagyobb élménye az a szafaris kirándulás volt és polcod az állatokról szóló könyvekkel van tele. Ám amíg a fókuszodat arra helyezted, hogy a hagyományos ügyvédi utat járd be és ebből a fókuszból néztél vissza az elmúlt képkockákra, egész egyszerűen ezeket az állatokkal kapcsolatos tényezőket vagy teljesen figyelmen kívül hagytad, vagy ha még észre is vetted, nem láttad meg az összekapcsolódásuk révén kibomló azon lehetőséget, aminek a megragadásával te most az állatkertben dolgozol. S ha most ezt a példát megnézzük a nagy kör képén keresztül, akkor elmondható, hogy amikor te meghozod az állatos döntésedet, azon a ponton elindítasz egy olyan kört, egy olyan új kört, amit ha körbejársz, ott lesz előtted az a hároméves önmagad, aki az első állatos könyvét megkapta; és miután ez előtted van, ez a te jövőd (mert egy másik perspektívából az idő nem lineáris). Ezáltal elmondható, hogy annak döntésnek a pillanatában, amikor az állatkert mellett döntöttél, létrehoztál egyszerre egy időben egy olyan kört, aminek minden pontján már ott állsz ezzel a tapasztalattal, és minden ott álló te magad ezt a tapasztalatot szolgálja. Ez, barátaim, a meggyógyított múlt, ahogy mi nevezzük: minden döntéseddel létrehozol egy újabb kört, ami egy új jövőt és új múltat teremt számodra, ami valójában se nem jelen, se nem múlt, csak egy újabb kör, aminek egy szakaszán te végigmész, legalábbis neked ez lesz az illúziód. S hogy jön mindez a társteremtéshez? Úgy, hogy amikor létrehozol egy ilyen kört, abban benne van már a létrehozás pillanatában az összes olyan lehetőség, ami ezt a tapasztalást (állatokkal való foglalkozás) támogatja. (Tehát a diavetítős hasonlatunkat ki is egészíthetjük ezen a ponton azzal, hogy az a speciális interaktív dia, amit te vetítesz a falra, az még azzal a speciális tulajdonsággal is rendelkezik, hogy körkörösen össze van fűzve; és emiatt nem igazán lehet tudni hol az eleje és hol a vége, hol kezdődik a történet, és hol fejeződik be, mert bármelyik kockát veheted elsőnek a már megrajzoltak közül.) Most ha ott van melletted egy másik gép, amely olyan képet vetít a te képedre, amiről úgy érzed, a te harmonikus képedbe nem kerülhetne energetikailag, akkor én erre azt mondom, hogy de bizony, mert ez csak a lineáris időértelmezés miatt tűnik ilyen meglepőnek. Visszatérve a kör példájára: amikor te elkezded az új körödet egy választással egy ponton, akkor abban megjelenik az összes lehetőség egyszerre, egy időben, és bizony benne vannak azok a te képedre mások által vetített képek is, amik, úgy érzed, elrontják a te képedet, mert nem illenek bele. A példa kedvéért: mondjuk öt éve dolgozol az állatkertben, és ekkor jön egy mitugrász kolléga, aki kitúr téged a helyéről. És te akkor joggal mondhatod: „Hát ez meg hogy került az én diámra, hiszen én szeretem ezt a munkám, csak jó érzéssel tölt el a végzése, csak harmóniát és szépséget teremetek öt éve képről képre? Akkor, Adamus, most hogyan van ez? Kérlek, magyarázd meg!” Nyugodj meg, drága barátom, ha megértetted, amit az imént vázoltam számodra, megérted, hogy ez hogyan történhetett meg. Amikor te azon a bizonyos ponton meghoztad a döntésedet, az számos más tényezőt is magában foglalt Itt és Most, hiszen azt mondtam, hogy lehetsz bármilyen kreatív a teremtésedben, de az adott körülményeket figyelembe véve kell ezt tenned; tehát Micimackó kosarával valamit kezdened kell, nem tűnhet el a képről. Amikor kiragadsz egy részletet a képedről, és kreatívan játszol vele, azzal ugye a többi részt is mozgásban tartod a koherencia révén. És ha annak a résznek a kidolgozása során nem vagy elég körültekintő, számos olyan lehetőséget teremtesz arra a bizonyos körödre, aminek az egyik pontján megtapasztalod a rossz szándékú kollégát. Amennyiben a döntésedet, hogy az állatkertbe mész dolgozni, tegyük fel, egy olyan rejtett belső érzéssel, egy olyan motivációval teszed meg, hogy kiszúrsz ezzel a döntéseddel a rád számító ügyvéddel, mert gúnyosan megalázott egy vita során, ezzel egyrészt a körre teremted az állatos munka összes feltételét, tapasztalási útját, másrészt ezzel egy időben erre a körre teremtesz egy olyan tapasztalási utat is, ahol a bosszú és a rosszindulat, a gúny és a cserbenhagyás lesz jellemző. Csak miután te az állatokra figyeltél, ez számodra rejtett marad, s amikor előbukkan a körödet, pontosabban az általad észlelt tapasztalatodat járva, nem tudod majd igazából mihez kötni, mert ennek a dolognak a megtapasztalásáról a lineáris időtengelyt nézve elég régen döntöttél, és már nem emlékszel erre. S amikor két diakép találkozik egy ponton, és a szereplők nem értik, hogy ez most hogyan került az életükbe, tudniuk kell, hogy ezt a döntést is ők hozták meg, csak különböző időkben, de a találkozás mindkettőjük körében benne foglaltatott már annak megteremtésekor. Hogy hogyan lehet ezt a dolgot orvosolni, hogyan lehet az idővel kiszúrni és a társteremtést is a magunk uralma alá hajtani, erről fog szólni a következő beszélgetésünk.

Összesen 12 beszélgetés van, érdemes elovasni :www.tudatossag.com



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 32
Tegnapi: 50
Heti: 169
Havi: 1 407
Össz.: 188 102

Látogatottság növelés
Oldal: Tudatos teremtésről
C S I L L A G K R I S T Á L Y - © 2008 - 2024 - csillagkristaly.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »