C S I L L A G K R I S T Á L Y

Útkereső - nem emberi testben élő lények vagyunk spirituális lelki tapasztalatokkal, hanem sokkal inkább spirituális lények emberi testben és emberi tapasztalatokkal


                                     A Fehérlófia

                                  feherlofia.jpg

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a világon egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia, azt hét esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki: - Látod, fiam, azt a nagy fát? - Látom. - Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét. A fiú felmászott, megpróbálta, amit a fehér ló mondott, de nem tudta megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint felküldte egy még magasabb fára, hogy húzza le a kérgét. A fiú le is húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló: - No, fiam, már látom, elég erõs vagy. Hát csak eredj el a világra, én meg megdöglöm. Azzal megdöglött. A fiú elindult világra. Amint ment, mendegélt, elõtalált egy rengeteg erdõt, abba be is ment. Csak kódorgott, csak bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerõsebb fákat is úgy nyûtte, mint más ember a kendert. - Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia. - Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. - Gyere no, én vagyok! Megbirkóztak. De alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyûvõn, mindjárt a földhöz vágta. - Már látom, hogy erõsebb vagy mint én - mondja Fanyûvõ. - Hanem tegyük össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. - Fehérlófia befogadta, már itt ketten voltak. Amint mentek, mendegéltek, elõtalálnak egy embert, aki a követ úgy morzsolta, mint más ember a kenyeret. - Jó napot adjon Isten - mondja Fehérlófia. - Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. - Gyere no, én vagyok! Megbirkóztak. De alig csavarított Fehérlófia Kõmorzsolón hármat-négyet, mindjárt a földhöz vágta. - Már látom, hogy teellened nem csinálhatok semmit - mondja Kõmorzsoló. - Hanem tudod mit, végy be szolgálatodba, hû szolgád leszek halálig. Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. Amint mentek, mendegéltek, elõtaláltak egy embert, aki a vasat úgy gyúrta, mint más ember a tésztát. - Jó napot adjon Isten! - mondja Fehérlófia. - Jó napot, te kutya! Hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék vele megbirkózni. - Gyere no, én vagyok! Sokáig birkóztak, de nem bírtak egymással. Utoljára Vasgyúró gáncsot vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre ez is megharagudott, felugrott, s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak. Amint tovább mennek, mendegélnek, rájok esteledett, õk is megtelepedtek, kunyhót csináltak. Másnap azt mondja Fehérlófia Fanyûvõnek: - No, te maradj itt, fõzz kását, mink elmegyünk vadászni. Elmentek. De alighogy tüzet rakott s a kásafõzéshez fogott Fanyûvõ, ott termett egy kis ördög; maga nagyon kicsi volt, de a szakálla a földet érte. Fanyûvõ nem tudott hova lenni ijedtében, mikor meglátta, hát még mikor rákiáltott: - Én vagyok Hétszûnyû Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem adod, a hátadon eszem meg! Fanyûvõ mindjárt odaadta. Hétszûnyû Kapanyányimonyók megette, azzal visszaadta az üres bográcsot. Mikor hazajöttek a cimborák, nem volt semmi ennivaló, megharagudtak, jól eldöngették Fanyûvõt, de az nem mondta meg, hogy mért nincs kása. Másnap Kõmorzsoló maradt otthon. Amint elkezdte fõzni a kását, odament õhozzá is a Hétszûnyû Kapanyányimonyók, és kérte a kását: - Ha ide nem adod, a hátadon eszem meg! - De Kõmorzsoló nem adta, Hétszûnyû Kapanyányimonyók sem vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot, onnan ette meg a kását. Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyûvõ elõre nevette a dolgot, mert tudta, hogy Kõmorzsolótól is elveszi a kását Hétszûnyû Kapanyányimonyók. Harmadnap Vasgyúró maradt otthon. De a másik kettõ se neki, se Fehérlófiának nem kötötte az orrára, mért maradtak két nap kása nélkül. Ahhoz is odament Hétszûnyû Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem adta, a meztelen hasáról ette meg. Amint a többi három hazajött, ezt is jól elpáholták. Fehérlófia nem tudta, mért nem csinált egyik se kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindig nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahhoz is odamegy Hétszûnyû Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert Fehérlófia megkötözte a szakállánál fogva egy nagy fához. Amint a három cimbora hazaért, mindjárt feltálalta a kását. Amint jóllaktak, megszólalt Fehérlófia: - Gyertek csak, mutatok valamit. Vezette volna õket a fához, amelyikhez Hétszûnyû Kapanyányimonyókot kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával. Mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap, hét éjjel, akkor találtak egy nagy lyukat, amelyen a másvilágra ment le Hétszûnyû Kapanyányimonyók. Tanakodtak, mitévõk legyenek, utoljára arra határozták, hogy lemennek. Fanyûvõ font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon leeresztette magát. De meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a kötelet. Alig ért le negyedrészére a mélységnek, megijedt, felhúzatta magát. - Majd lemegyek én - mondja Kõmorzsoló. De a harmadrészérõl az útnak õ is visszahúzatta magát. Azt mondja Vasgyúró: - Ejnye, be gyávák vagytok! Eresszetek le engem! Nem ijedek én meg ezer ördögtõl sem! Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst, hogy húzzák fel. Azt mondja Fehérlófia: - Eresszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét! Bezzeg nem ijedt meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból, elindult széjjelnézni. Amint így kódorog elõre-hátra, meglát egy kis házat, bemegy bele, hát kit lát? Nem mást, mint Hétszûnyû Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuckóban, kenegette a szakállát meg az állát valami zsírral; a tûzhelyen ott fõtt egy nagy bogrács kása. - No, manó - mondja neki Fehérlófia -, csakhogy itt vagy! Másszor te akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet a te hasadról. Azzal megfogta Hétszûnyû Kapanyányimonyókot, a földhöz vágta, hasára öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához kötötte, s odább ment. Amint megy, mendegél, elõtalál egy várat rézmezõvel, rézerdõvel körülvéve. Amint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörû királykisasszonyt talált, aki nagyon megijedt, amint meglátta a felvilági embert. - Mit keresel itt, felvilági ember, ahol még a madár se jár? - Hát biz én - felelt Fehérlófia - egy ördögöt kergettem. - No, hát most jaj neked! Az én uram háromfejû sárkány, ha hazajön, agyonvág. Bújj el hamar! - Nem búvok biz én, megbirkózom én vele. Arra a szóra ott termett a sárkány. - No, kutya - mondja Fehérlófiának -, most meg kell halnod! Hanem viaskodjunk meg a rézszürûmön. Meg is viaskodtak. De Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s levágta mind a három fejét. Azzal visszament a királykisasszonyhoz. Azt mondja neki: - No, most már megszabadítottalak, királykisasszony, jere velem a fel-világra! - Jaj, kedves szabadítóm - felel a királykisasszony - van nekem idelent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el; szabadítsd meg õket, neked adja az édesatyám a legszebb lányát meg fele királyságát. - Nem bánom, hát keressük meg. Elindultak megkeresni. Amint mennek, találnak egy várat ezüstmezõvel, ezüsterdõvel körülvéve. - No, itt bújj el az erdõben - mondja Fehérlófia -, én majd bemegyek. A királykisasszony elbújt, Fehérlófia meg elindult befelé. Odabent egy még szebb királykisasszonyt talált, mint az elsõ. Az nagyon megijedt, ahogy meglátta, s rákiáltott: - Hol jársz itt, felvilági ember, hol még a madár se jár? - Téged jöttelek megszabadítani. - No, akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hatfejû sárkány, ha hazajön, összemorzsol. Arra a szóra ott termett a hatfejû sárkány. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte. - Hej, kutya - mondja neki -, te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell halnod! Hanem gyere az ezüstszürûmre, viaskodjunk meg! Azzal kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia gyõzött, földhözvágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a két királykisasszonyt, s így hárman útnak indultak, hogy a legfiatalabbat is megszabadítsák. Amint mennek, mendegélnek, találnak egy várat aranymezõvel, aranyerdõvel körülvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két királykisasszonyt, maga meg bement a várba. A királykisasszony majd meghalt csodálkozásában, amint meglátta. - Mit keresel itt, ahol még a madár se jár? - kérdi tõle. - Téged jöttelek megszabadítani - felelt Fehérlófia. - No, akkor hiába fáradtál, mert az én uram egy tizenkétfejû sárkány, aki ha hazajön, összevissza tör. Alig mondta ezt ki, rettenetes nagyot mennydörgött a kapu. - Az én uram vágta a buzogányát a kapuba - mondja a királykisasszony -, mégpedig tizenkét mérföldrõl. De azért ebbe a nyomba itt lesz. Bújj el hamar! De már akkor ha akart volna, se tudott volna elbújni Fehérlófia, mert a sárkány betoppant. Amint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte. - No, kutya, csakhogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért, ha ezer lelked volna is, meg kellene halnod! Hanem gyere aranyszürûmre, birkózzunk meg! Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire se menni. Utoljára a sárkány belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, belevágja a sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, belevágja Fehérlófiát hónaljig; már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, s belevágta a sárkányt, hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a sárkánynak mind a tizenkét fejét. Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három királykisasszonyt. Elérkeztek ahhoz a kosárhoz, amelyiken Fehérlófia leereszkedett, próbálgatták minden módon, hogy férhetnének belé mind a négyen, de sehogy se boldogultak. Így hát Fehérlófia egyenként felhúzatta a három királykisasszonyt, õ maga meg várta, hogy õérte is eresszék le a kosarat. Csak várt, csak várt, három nap, három éjjel mindig várt. Várhatott volna szegény akár ítéletnapig is. Mert amint a három szolga felhúzta a három királykisasszonyt, arra határozták, hogy õk magok veszik el a három királykisasszonyt, s nem eresztik megint a kosarat Fehérlófiáért, hanem otthagyják õt a másvilágon. Mikor Fehérlófia már nagyon megunta a várakozást, kapta magát, elment onnan nagy búslakodva. Alig ment egy kicsit, elõfogta egy nagy záporesõ, õ is hát belehúzta magát a szûrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami fedelet keresni, ami alá behúzódjék. Amint így vizsgálódik, meglát egy griffmadárfészket három fiókgriffmadárral; ezt nemcsak hogy el nem szedte, de még betakarta szûrével, maga meg bebújt egy bokorba. Egyszer csak jött haza az öreg griffmadár. - Hát ki takart be benneteket? - kérdi a fiaitól. - Nem mondjuk meg, mert megölöd. - Dehogy bántom! Nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni. - No, hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az esõ, hogy levehesse a szûrét rólunk. Odamegy a griffmadár a bokorhoz, kérdezi Fehérlófiától: - Mivel háláljam meg, hogy megmentetted a fiaimat? - Nem kell nekem semmi - felel Fehérlófia. - De csak kívánj valamit; nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam. - No, hát vigy fel a felvilágra! Azt mondja rá a griffmadár: - Hej, ha ezt más merte volna kívánni, tudom, nem élt volna egy óráig; de neked megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret meg három oldal szalonnát; kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátadra, s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy oldal szalonnát tégy számba. Ha nem teszel, levetlek. Fehérlófia éppen úgy tett mindent, ahogy a griffmadár mondta. Elindultak azután a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordul a griffmadár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret, aztán balra, akkor meg egy oldal szalonnát. Nemsokára megint fordítja a griffmadár balra a fejét. Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját, azt tette a griffmadár szájába. Azután megint fordult jobbra a madár, akkor a jobb lábszárát adta neki. Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se keze, se lába. Itt benyúlt a griffmadár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral. Odaadja Fehérlófiának. - No - mondja neki -, amiért olyan jószívû voltál, hogy kezed-lábad a számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg. Fehérlófia megitta. Hát lelkem teremtette - tán nem is hinnétek, ha nem mondanám -, egyszerre kinõtt keze-lába! De még azonfellül hétszer erõsebb lett, mint azelõtt volt. A griffmadár visszarepült az alvilágba. Fehérlófia meg útnak indult megkeresni három szolgáját. Amint megy, mendegél, elõtalál egy nagy gulyát. Megszólítja a gulyást: - Kié ez a szép gulya, hé? - Három úré: Vasgyúró, Kõmorzsoló és Fanyûvõ uraké. A gulyás útba igazította, el is ért nemsokára a Vasgyúró kastélyához, bement belé, hát majd elvetette a szeme fényét a nagy ragyogás, de õ csak ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, aki mikor meglátta Fehérlófiát, úgy megijedt, hogy azt sem tudta, leány-e vagy fiú. Fehérlófia megfogta, kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyethalt. Azután fogta a királykisasszonyt, vezette Kõmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az is meg Fanyûvõ is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia feljött a másvilágról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette az apjokhoz. Az öreg király rettenetesen megörült, amint a leányait meglátta. S hogy megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, s még máig is élnek, ha meg nem haltak.


                            csodaszarvas.jpg

                             A csodaszarvas

Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földet bejárta. Ur volt e város neve, talán azért, mert lakói az Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és feleségének, Enéhnek két fia volt. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták. Apjuk már kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Ido múltával a fiúk bátor és daliás legényekké cseperedtek. Mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték. image1 Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül mennek ki vadászni. Hunor is, Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak, és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat, szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy csodálatos színekben pompázó szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a káprázatosan szép állatot, de csak egy pillanatig. Hunor harsány kiáltása törte meg a mély csendet: - Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat! Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is gyorsabban száguldtak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb volt a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; s a szarvas is beleveszett a bizonytalan homályba. A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek. Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült a dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek, hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába. Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Mire a nap arany sugarai beragyogták a keleti ég alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint valami varázslat, - talán a földbol nőtt ki?, talán a mennyből ereszkedett alá? -, a szarvasgím elébük szökkent. - Vitézek! Száz arany annak, aki elejti! - rivallta Magyar. - Hajrá! Hajrá! - harsant száz torokból, s nagy lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre föl, völgybe le, át a végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató paripáik patáinak dübörgése verte fel a vidék csendjét. A nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap koronája a földet érintette, a csodaszarvas beleolvadt az égalj vörös fényébe. A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Vacsora után a hangulat se volt olyan vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg csak egyik-másik legénynek volt kedve. Szót is alig váltottak. Szemük elott a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat igézete tüzelte. Miért nem sebezhető? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? Nem tudták. Nem értették. - Reggel indulunk haza!- mondta Hunor. - Úgy lesz, bátyám. - válaszolt Magyar. - Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. - mormogták többen. Harmadnap reggel lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se érték volna. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki tudná megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó tükrébe. Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot sem ettek. Se nótához, se tánchoz nem volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük elott egy pajkos fény imbolygott, szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült. Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit. Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.


                                    A Hadak Útja

                   hadak_utja.jpg

Ha a fej meghal, utána vész a test is. Attila után széthullott roppant birodalma. A meghódított népek fellázadtak, a hun utódok egymás ellen fordították a fegyvert. Véres csatákban elhullottak Attila fiai. Csak egy maradt közülük életben, a legkisebb, legkedvesebb: Csaba vezér. Mikor a felszabadult rab népek megosztoztak Attila országán, Csaba vezér összegyûjtötte a megmaradt hunokat, és azt mondta nekik: - Messze, messze, ahol a nap támad, Szittyaország földjén élnek a mi jó rokonaink, magyar testvéreink. Ha akarjátok, elvezetlek oda, s együtt jövünk vissza, újra elfoglalni Attila apánk országát. Föl is kerekedett erre a hun sereg, mindössze néhány ezer vitéz asszonyostul, gyerekestül, de Erdély havas hegyeinél nem jutottak tovább. Ott a Réka-patak partján megállottak, és Csaba megfelezte a hun csapatokat. - Egyik fele velem jön Szittyaországba, hírt vinni a testvéreknek, másik fele itt marad a magas bércek közt, és visszavár bennünket. Azokat, akik ott maradtak, megtanította kõbõl, fából házat építeni a sátor helyett, s azt mondta nekik: Meddig a tûz hideg nem lesz, meddig a folyó le nem foly, meddig télre tavasz derül, meddig égbõl jön az áldás, addig, jó népem, itt székelj! És lett e nép neve székely. S hogy nagyobb kedvük legyen a sok ellenség közt itt maradni, megígérte nekik Csaba vezér, hogy hadával tüstént visszafordul segítségükre, ha azt üzenik, hogy bajban vannak. - Üzenhettek tûzzel, vízzel, hírmondótok lehet a levegõ vagy akár maga földanyánk is. Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentõ szél zúgatta körülöttük az erdõt, hozta az üzenetet a levegõ: - Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely! Rögtön visszafordultak a hunok, s mind levágták az ellenséget. Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradt folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet: - Vissza, Csaba, vissza, bajban van a székely! Harmadszorra már hetedhét országon túl jártak, mikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Égi tûz hozott üzenetet. Visszafordultak, megint megmentették a székely véreiket az ellenségtõl. Azután már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba. A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökérõl, és végre azt mondták nekik: - Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra. Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt induljunk! Le is telepedtek Csabáék a magyarok közt. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették õket szép zöld hantok alá, lovastul, kardostul. Ott aludtak aztán száz meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyben. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint azelõtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség! Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtoztak: - Hej, Csaba apánk, most már te sem segítsz meg bennünket! Bizony, most is megsegítette. Székely lábak dobogása végigszaladt hetedhét ország földjén, s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt. - Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely! Abban a pillanatban Erdélyország fölött nagy csörgés-csattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tûntek föl az égen a csillagok között. - Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék! Égbeli halottak segítik az élõt! - Új erõre kaptak a székelyek. Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyverét, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országútján robogó lelkekkel ki tudna csatázni? A székelyek megszabadultak. Csaba vitézei pedig visszatértek a zöld halom alá azon az úton, amelyiken jöttek. Az a fényes fehér út azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen, s ma is ott világít. A Tejút az, amelyet a székely ember ma is Hadak útjának hív. Megláthatjátok az égen minden este, ha fölnéztek rá. /Móra Ferenc/


                               Hunor és Magor

                          hunormagor.jpg

Messze Ázsia belsejében, ott ahol ma a perzsák népe él, volt egyszer egy hatalmas király, akit N i m r ó d n a k hivtak. Bátorságról, hõsiességérõl messze földön hire járt N i m r ó d királynak és a körülötte lakó népek, mind-mind adót fizettek a hatalmas uralkodónak és uruknak ismerték el õt. Ha már nagy hire volt N i m r ó d királynak mint hõsnek, bajnoknak, még sokkalta többet tudtak regélni az õ szépséges feleségérõl a mesebeli E n e h é r õ l. Hetedhét országban nem volt párja az õ jóságos szívének, szelid tekintetének. A királyasszony legnagyobb ékessége, szemefénye, ragyogása azonban nem a szépsége volt, hanem az a két szerelmetes szép fiú, kinek egyikét H u n y o r-nak, másikát M a g y a r-nak nevezték. Nehéz volt kitalálni, melyik szebb, melyik derekabb. H u n y o r szõke haját aranypatakban mosta meg a Napisten, M a g y a r fekete fürtjeit az éj királynéja szegte be hollószínû bársonyszegéllyel. H u n y o r félkézzel fojtotta meg a csikasz farkast, M a g y a r meg egyetlen kelevézütéssel megölte a legdühösebb vadkant. De milyen nagy volt a szülõk öröme, derék fiaik láttára, olyan negy lett egy napon szomorúságuk, amikor mindketten azzal a kéréssel járultak atyjuk elé, engedné el õket országukból, mert nekik már nem terem elég vadat N i m r ó d birodalma. Nehéz szívvel búcsúzott el az õsz király szeretett fiaitól és mindegyik mellé ötven daliás leventét rendelt kisérõül, az ország legjobb bajnokai közül. Hetednapra el is értek H u n y o r és M a g y a r a Kaukázus-hegység rengeteg erdeibe. Itt nagy örömükre igen sok vadat ejtettek, ugy, hogy mindjárt le is telepedtek. A két testvér, mivel igen szerették egymást, mindig együtt ment cserkészni (vadászni) és nem egyszer napokig elbarangoltak tanyájuktól, mikor egy-egy sebzett vadat vettek üzõbe. Ilyenkor M a g y a r, mert õvolt az idõsebb mindig elöl járt, õ volt a vad nyomában, csak azután követte õt H u n y o r néhány társával. Megtörtént azután egyszer, hogy M a g y a r egy csörgedezõ erdei kristálypatak mellett megpillantott egy csodálatosan szép, fehér grimszarvast. Rögtön lórakapott és üldözõbe vette a ritka szép szarvast. Már jó ideje követte nyomon a nemes vadat, de csodálatosmód, a távolság a vadász és vad között csak nem akart kisebbedni. Végre estefelé egészen elvesztették a szemük elõl. H u n y o r és M a g y a r fáradtan dõltek le egy gyepes domboldalra és nemsokára mélyen aludtak. Ámde nem volt hosszu az álmuk, mert hajnalhasadtával meglelték a gimszarvast, amint egy tiszta hegyi csermely vizébõl szomját oltotta. Nosza rajta! azonnal üldözõbe vették ismét. "De a szarvas, mint a pára - Köd elotte - köd utánna - Mig a vadász széjjel nézne, Szeme elõl elenyésze." Arany J. Gyorsan eliramodva, épen ugy, mint elõtte való napon, megint eltünt szemük elõl a csodaszarvas. És mire a vadászok feleszméltek, azon vették magukat észre, hogy a meoti tenger lápjaiba kerültek. Ez a hely még jobban megtetszett H u n y o r és M a g y a r n a k mint elõbbi tanyájuk és elhatározták, hogy minden népükkel itt telepednek meg ujból. Sok-sok évig laktak itt, mikor egyszer M a g y a r és H u n y o r kedvet kaptak, hogy új hazájukat bevándorolják. Barangolásuk közben egy nagy, sürü erdõhöz értek, itt H u n y o r és M a g y a r letelepedtek, hogy fáradalmaikat kipihenjék. Pihenés közben egyszerre csak csengõ ének ütötte meg fülüket. Rögtön a hang irányában mentek s a sürü erdõn tul, egy szép tisztás helyen elragadó látványban gyönyörködhettek. Vagy száz fiatal lány körben ülve énekelt ott szebbnél-szebb dalokat, mig két társnõjük a kör közepén deli tánczot lejtett. A leventék soká-soká gyönyörködtek a szép látványban és ezt annál könnyebben tehették, mert a sürü bokrok között egészen el voltak fedve, ugy, hogy a leánykák õket nem vehették észre. A leányok pedig D u l alán király leányai voltak, kik az erdei ündérektõl akkor tanulták meg a csábos táncokat dob és sipszó mellett. A szépséges királyleányok láttára hevesen dobbant vitézeink szive és H u n y o r is, M a g y a r is, nem soká gondolkoztak, hanem kiki egyet a mesebeli tündérek közül ölébe kapott, lovára pattant és elvágtatott. Igy hozták haza H u n y o r is, meg M a g y a r is nejeiket távol földrõl. H u n y o r t és M a g y a r t is megáldotta isten sok gyermekkel és H u n y o r fiaiból lettek a hunok, M a g y a r fiaiból a magyarok. Az ivadékok éltek boldogan sok száz évig az uj tanyán, ahonnan azután az idõk során elvándoroltak Skytha-országba. Ez volt H u n y o r és M a g y a r nõrablása.


                        A fehér ló mondája

                          feher_lo.jpg

Amikor megérkeztek a magyarok a Kárpát-medencébe, nem foglalták rögtön el, hanem előbb meg akarták tudni, ki van az ő földjükön. Ezért Árpád kiválasztott egy erős, okos és ügyes vitézt, hogy lovagolja keresztül az új hazát és nézze meg, miféle népek lakják most. Ezt a vitézt Kusidnak hívták és Kond vezér fia volt. Elindult Kusid és végiglovagolt az egész országon. Egyszer csak elérkezett egy városhoz, ahol Szvatopluk fejedelem uralkodott. Fölment Szvatoplukhoz és egyenesen megmondta, hogy mit akar: "Nem vagyunk mi rossz szándékkal, csak meg akarunk telepedni ezen a földön". "Nyugodtan telepedjetek le", mondta Szvatopluk, "ha hűséggel dolgoztok, jó dolgotok lesz nálam". Kusid értette, hogy Szvatopluk mit akar, de nem szólt, hanem elköszönt és ment vissza a magyarokhoz. Útközben szedett egy kis füvet, egy kis földet és kulacsát megtöltötte a Duna vizével, hogy a többi is lássa, milyen szép föld vár rájuk. Mikor elmesélte, hogyan járt, Árpád ezt mondta neki: "Vidd ezt a szép fehér lovat és add oda Szvatopluknak. Kérjél tőle egy kis földet, füvet és vizet a lóért". Így is lett. Mikor Szvatopluk meglátta a gyönyörű fehér lovat, melyen gyémánttal kirakott nyereg volt, nagyon meg volt elégedve. Kusid pedig azt mondta: "Ezt a lovat az én uram küldi neked, és csupán azt kéri, hogy vigyek neki egy kis földet, egy kis füvet és egy kis vizet." Szvatopluk nagyot nevetett:" Vigyél csak, amennyit akarsz, és mond meg az uradnak, hogy ilyen szép lovat küldhet még többet is." Kusid jól megjegyzett mindent és visszament az urához. Ott elmondta, mit mondott neki Szvatopluk. Hisz nem is kellett kétszer mondania, hogy mit üzent Szvatopluk. Nyomban elindultak, hogy elvigyék, amit Szvatopluk ígért nekik. De Szvatopluk sem aludt. Mire megérkeztek a magyarok, akkora sereggel várta őket, hogy az ég is elfeketedett az árnyékától. Egy magyarra jutott három ellenség is. De ez őket nem zavarta. Vágták Szvatopluk népét, ahol csak érték. Még a Duna is kiáradt, annyi vér folyt belé. Erre aztán menekült az ellenség. Menekült Szvatopluk is, de menekülés közben lova beleugrott a Dunába és ott fulladtak mindketten


                   A Magyarok eredete

                 hunok.jpg

- Kézai Simon és Anonymus krónikája nyomán –

Sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor a bűn úgy elsokasodott az emberek között, hogy farkasok módjára éltek, Isten megbüntette őket: hatalmas özönvizet bocsátott a földre. Ez az özönvíz minden embert elpusztított, nem maradt más életben, csak Noé és annak családja. Noénak három fia volt: Sém, Kám és Jáfet, ezektől a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. A három fiú nemzetségei más és más világrészben éltek: Sém utódai Ázsiában, Kám utódai Afrikában, Jáfetéi pedig Európában. Azt mondják, hogy a franciák Jáfet idősebb fiától származnak, és Trója városának pusztulása után először Pannóniába jöttek, abba az országba, amelynek később a magyarok hazája lett. A franciák Pannóniában megalapították Szikambria városát, majd nyugatra vonultak, mert erősen féltek a keleti népek támadásától. Nyugaton a Szajna folyó partján telepetek le, és új hazájukat Francióról, a vezérükről elnevezték Franciaországnak. Jáfet kisebbik fiától származott egy óriás, akit Ménrótnak hívtak. Ez az óriás attól tartott, hogy Isten még egyszer özönvizet bocsát a földre, ezért összehívta a rokonait, és velük együtt egy hatalmas tornyot kezdett építeni, hogy a víz elől oda menekülhessenek. De a tornyot nem építhették fel, mert Isten annyira megváltoztatta a torony építőinek nyelvét, hogy még a rokon se értette meg tulajdon rokonát. Ezért aztán Ménrót népe a világ minden tája felé elszéledt. Ménrót maga a nyelvek összezavarodása után Perzsia országában ment. Itt megismert egy szép lányt, akit Ehzéhnek, tehát szarvasünőnek hívtak, feleségül vette, s a felesége két szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az egyiket Hunornak, a másikat Magyarnak nevezték: tőlük származnak a hunok és a magyarok. Amikor már hosszabb ideje éltek a mocsarak között, és hatalmas nemzetté fejődtek, ez a föld már sem befogadni, sem táplálni nem bírta őket. Ezért Szittyaországba kémlelőket küldtek s ezek az országot nagy állhatatossággal, kikémlelték, majd az egész nép fölkerekedett, és együtt új hazába, Szittyaországba vonult. Szittyaország földje nagyon szép: ligetek, erdők, legelők ékesítik, és tele van vadállatokkal. Hatalmas, nagy kiterjedésű birodalom volt ez: a Volga partjától a Kaukázus hegységig terjedt. Szittyaországban két nagy folyó ered: a Volgának és a Donnak itt van a forrása. Egykor régen a szittyák nagyon bölcsek, igen szelídek voltak, a földet nem művelték, és olyan ártatlanul éltek, hogy jóformán semmiféle bűn sem fordult elő kötöttük. Egyszerűen éltek, még házuk sem volt, csak nemezből készült sátorban laktak. A szittyák húst, halat, tejet, mézet ettek, és sok barmot tartottak. Ruházkodásra a nyuszt és más vadállatok bőrét használták. Itt olyan sok a nyest, hogy nemcsak a nemesek ruházkodnak bőrével, hanem a gulyások, kanászok és a juhászok is ezzel díszítik ruhájukat. Az aranyat, az ezüstöt és a gyöngyöt a szittyák csak annyiba vették, mint a kavicsot, mert éppen úgy megtalálták saját földjük folyóinak medrében. A szittyák nem kívánták a másét, mert mindennek bővében voltak, hiszen sok állatot tartottak, és mindig elegendő élelmet szereztek maguknak. A házasságot tiszteletben tartották: minden szittyának csak egy felesége volt. A szittya nemzetet egy uralkodó sem hajtotta igája alá. Dárius perzsa királyt a szittyák csúfosan megfutamították: a király nyolcvanezer katonáját elvesztette, és ijedten menekült vissza Perzsiába. Pórul járt Cirus perzsa király is: a szittyák 330 ezer katonájával együtt őt is levágták. Ugyanezek a szittyák Nagy Sándor királyt, aki sok országot leigázott, csúfosan megszalasztották. A szittyák minden megpóbáltatást bátran elviseltek. Bátor katonák, jó harcosok voltak. Ha sérelem érte őket, addig nem nyugodtak, míg az ellenségen bosszút nem álltak. Amikor a szittyák a harcban győzelmet arattak, a zsákmánnyal semmit se törődtek (nem úgy tettek, mint mai utódaik), mert csak a hadi dicsőséget keresték. Ezért minden nép félt tőlük; Dárius, Cirus és Nagy Sándor kivételével a világ egyetlen hadvezére, egy népe sem mert az ő földjükre rátörni. Az említett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban, és gyors a lovon. Fején sisakot hordott, és az íjjal meg a nyíllal külön bánt, mint bármelyik a világ összes nemzetei közül. És hogy valóban ilyen volt, azt utódairól, a magyarokról is megállapíthatjátok. A szittyák szomszédságában besenyők és fehér kunok laknak. De az Északi-tenger körül, amely szomszédos vele, egészen Susdal országig puszta erdőség terül el, amelyet ember be nem járhat. Ez hatalmas, nagy terület, és azt mondják, hogy ott kilenc hónapon át sűrű köd uralkodik. A napot csak júniusban, júliusban, augusztusban látják, akkor is napjában csak néhány órán át. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak, az erdőkben griffmadár fészkel, és vadászsólyommadár költ, amelyet magyarul kerecsetnek hívnak. Amikor Hunor és Magyar utódai Szittyaországot elözönlötték a népet száznyolc nemzetségre osztották fel, ezért abban a hatalmas birodalomban száznyolc tartomány terül el.



Weblap látogatottság számláló:

Mai: 31
Tegnapi: 50
Heti: 168
Havi: 1 406
Össz.: 188 101

Látogatottság növelés
Oldal: Magyar mondák
C S I L L A G K R I S T Á L Y - © 2008 - 2024 - csillagkristaly.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »